Könyvek és írók

Kicsire vágyni - nagyot alkotni.
Mi motiválja az embereket, amikor költővé vagy íróvá lesznek? Mert egyesek az uralkodó rend, rendszer ellen lázadnak, a hatalom, az uralom eltűrése ellen, ha tetszik pökhendiségből, lázadásból, behódolni képtelenségből, zsarnokság alól kibúvásból.
És bizonyára van az a réteg, aki valaki akar lenni. Meg akarja mondani a világnak, "no most meglátjátok, megtanuljátok"-ot kiáltani és kivont szóval, verssel, prózával, eposszal, szatírával... minden irodalmi formulával (hisz a kardnál jóval nagyobb fegyver a lant) nekiront a tömegnek a könyvtári polcok végeláthatatlan, megjegyezhetetlen, fejben tarthatatlan és végtelen tömegéből, előre!-t kiált... majd lepottyan a földre halk puffanással (mert a könyvek igen halkan puffannak), és az arra járó könyvtáros kisasszony pedig visszarakja a betűrendbeli helyére.
Szánalmasnak tűnhet, de könyvként az embernek (minő paradoxon!) nincsen jobb módja a lázadásra, mint lepottyan a polcról. Igen, az ember, miután testét az örök enyészet, lelkét meg valamelyik spirituális oldal emészti, rágja és asszimilálja, nincsen más választása, minthogy könyvként éljen tovább. És a nagy írók mind ezt választották. Könyvé lettek. A lázadóbb fajtájúak, akik életükben is sok gondot okoztak az uralkodó rendszernek, mint Petőfi Sándor, vagy a magyar irodalom oktatásban kevésbé emlegetett Federico García Lorca többször potyognak le, mint azok, akik életükben is inkább besimultak a tömegbe.
Hihetetlen? De igaz! Sőt: tovább is elmegyek. Vannak olyan írok, akik bár még élnek, már könyvek. Mint M.K., aki gyakran lepotyog a polcról, és tompán puffanik, mégis él. M.K. úr írt egyszer arról, hogy írni felesleges. Mindenki magát akarja megosztani a másikkal, és oda se figyel a másikra, csak egy pillanatra vár, amikor gyorsan közbeékelhet, megszólalhat, kibonthatja önmagát.