Mindenek elött azzal kezdeném: nem műfajom a kötelező olvasmányok magamhoz vétele. Ez talán az én sajátos lázadásom, ez talán az én sajátos bónám, badarságom: nem. Talán mert mindenki ezt olvassa (ha olvassa), talán mert mindenki hallott róla. De hagyjuk a talánokat...
A kötelező olvasmányok uniformizálnak. Azért születtek, hogy egységessé tegyék a bennünk élő világot. Eltöröljék a különbözőségeket. Hogy tudjunk könyvekről beszélni. Csakhogy ez leszűkíti a lehetőségeket. Meg őrülök azoktól az emberektől, akik kötelezőkön és ajánlottakon kívül (ez utóbbiakat pedánsnak nevezik a diáktársak, én inkább korlátoltan elrugaszkodott embernek: tehát ez még a jobb eset, ha valaki ajánlottat olvas, de csak hangyányit)semmit nem olvastak mást életükben. Jönnek a mindenki által megszerezhető, szájbarágott olvasmányokkal, és azt hiszik ismerik az irodalmat. Mai világunknak ők a mintapolgárai, akik bevették a rizsát az alapkultúráról, s akik elhitték, hogy érettségit téve minden irodalmi tudás, ami por halandónak diploma nélkül megszerezhető, megszerezték.
Másik ok, amiért utálom a kötelezőket, mert megutáltatják az olvasást a diákokkal (amiben a taníttatási rendszer is oroszlán részt kap!), és beszűkítik a fantáziát.
A világnak nincs határa, csak az emberek fejében.
A lét elviselhetetlen könnyűsége. Az Európa Diákkönyvtár kiadásában, 2003-ban.
Nem szeretem az efféle kötésű könyveket, de egyre inkább kezd erőt venni rajtam a gondolat: ennek így kellett lennie. Kunderának meg kellett jelennie ebben a formában. Ez a könyv Sabina vászna: a társadalom által helyeselt giccses kép (az általános kultúra ideállja, és a megszerzett mindentudás illúziója), és a mögötte rejlő teljesen különböző tartalom. Hiszem, hogy ezért kellett ebben a formában megjelennie, és épp ezért ebben a kiadásban, ebben a formában kedves, sokat mondó számomra. Az ember kötelezőként veszi fel, nehéz szívvel, s kinyitva egy új világot kap, egy új érzést (vagy egyáltalánban érzést kap).
De ugyanakkor arra gondolok: mi okból kerülhetett a jobbára kötelezőket és ajánlottakat megjelentető kiadó kezébe az a mű, aminek fő témája a látásmód növelés, a szabadság (szexuális és életfilozófiai), a lét, amely könnyű, és épp ezért fájdalmas, kínos. Mért érdeke a látó perifériát növelnie egy olyan világnak, ami az elvakítás által jut hatalomhoz, amely dagadt, szellentő félmajmokat bálványoztat "Valóságsók" keretein belül? Hogy került be a uniformizáló tantervbe egy individuális életet hírdető mű? Rabság és szabadság egy helyen.
A könyv. Míg nagyra tartom Dosztojevszkijt és Grasst, be kell vallanom: azokon a könyveken át kellett rágni magamat. Néha megálltam, és megszámoltam mennyi van vissza. Persze nagyot ütöttek, amit egy élet kevés kiheverni, de akkor is ott van az érzés: egyszer elolvastam, többé nem is fogom.
Míg A lét elviselhetetlen könnyűségét most olvasom másodszor. Nem fanatizmusból, hanem azért, mert újra vágytam. Erre a könyvre vágyni lehet. Rabjává tesz. Beleolvastam, és már szippantott is magába. Megcsúsztam, és a 176.oldalnál ébredtem fel belőle. Amikor elösszr olvastam, nagy hatást tett rám: megváltoztatta az életem. Most, hogy újra olvasom, rádöbbent, hogy megvan a kedvenc könyvem. Megvan a könyv, ami én vagyok. Ami legalább annyira analitikus és legalább olyan vakmerően szór feltételezéseket, mint én. A különbség, hogy őt könyvként zseniálisnak nevezik, engem emberként ítélkezőnek. Ami a könyvben pozitív, az egy emberben negatív. Ez a mi sorstragédiánk. Hiszem, hogy meg tudunk bírkózni vele.
A lét elviselhetetlenül könnyű...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése