Paolo Buonvino - Vita nascosta-ja szólt az mp3 lejátszómon, mikor hazafelé tartottam a munkából. Befordultam a sarkon, és pont a lábaim elé esett Krisztus a kereszttel. Szandálomra csorgott arcáról a kín, és éreztem ahogy forró vére égeti lábujjaimat. "Ki vagyok én, hogy ez a megtiszteltetés ér?" - gugoltam le hozzá, hogy felsegítsem, de zokogva borult a vállamra, és sírt, sírt, sírt. Sokáig maradtunk így a vállamon zokogó Krisztussal. És egyre kevésbé érdekelt, hogy mért ér engem a megtiszteltetés: elmém kitörlődött, és létezésemmé vált a pillanat. Nyakamba karolt, éreztem, ahogy testének terhe a vállamra nehezedik. Nem volt kiút: ott feküdt teljes valójában a kezeim között. Végig csorgott rajtam a vére, keveredett az út porával, amit elestében kavart fel magunk körül, és ez a sáros elegy néhol megszáradt a ruházatomon. Valamit súgott felém, az arcomba vésve tekintetét, de nem értettem amit mond, csak leheletének fájdalomtól sós illatát éreztem a bőrömön. Hosszan néztük egymást, mialatt nem számítottak a bűneim, a vétkeim, ami alatt nem rótt fel senki semmit nekem, mégis öröknek hatottak azok a percek, véghetetlen, antik eseménynek, egy olyan korból, amikor tapintható volt még a szeretet, amikor létezett emberség, érték és méltóság, s amikor nem az elmúlásban volt a létezés értelme.
Krisztus mellé zuhantam, és együtt zokogtunk tovább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése