Úgy érzem nem vagyok már képes a szerelemről a költő nyelvén beszélni. Túl sokat olvastam már a szerelem pszichológiájáról. Olvastam, hogy megértsem. S annyira megértettem, hogy elveszett a lényege. Túl közelről néztem, sejtjeire bontottam, s már nem áll össze belőle a test. Elveszett a varázs, ami csak a kétkedésben, a homályban lelendzett. Minden világos lett, és elveszett a forma, mint ha túlexponáltam volna a képet, és elvesztek volna a kontúrok.
Remélem elfelejtek idővel mindent.
És itt kell megemlítenem az egyéb irányú kételyeimet is.
Dolgozom az irodában, adatokat rögzítek. Az ember adat, a közösség adat, a lelki élmény ez eredményességről tájékoztató adat. Minden adattá vált. És informatikát tanulok, ahol még inkább minden adat. Hogy lett a lélek emberéből a tudás, a megértés által egy kihűlt fémdoboz, ami mindent magába rejt. A művészet szépsége talán az, hogy nem ért, de álmodik a dolgok természetéről. S minél inkább közelebb halad az ember a megértéshez, annál inkább válik kevésbé költőivé. Milyen szép volna újból "tükör által homályosan látni". Kellett is nekem ez a tudás.
A mai társadalom az intellektust tartja bálványozandónak. Az észt, ami az értéket hordozza. És nyomorodunk meg ember voltunkban emiatt, mert már mindent a maga összetételében látunk, és nem fordítunk gondot arra, hogy érezzük a dolgokat.
De az ember érző lény.
Valóban luciferi átok a tudás, a hagyományos értelemben. Nem feltétlen a jó és rossz tudása, mint inkább a mindent tudni akarásé, melynek nagyítóján át minden már csak holt anyag és nyers adat.
Szeretni, öntudatlan. Érezni a létezést. Meghallani az éjszakában a visszhangzó lépteink nyomát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése